Minden szülő számára emlékezetes pillanat amikor a gyerek megteszi az első lépéseket. És sokszor az utolsó is, amikor még hagyjuk, hogy a saját hibájából tanulhasson. Elesik, sír, feláll, újrapróbálja. Néha megüti magát, máskor csak nevet, és mi pontosan érezzük, hogy ez egy fontos szakasz az életében. Persze abban a pillanatban összeszorul a gyomrunk, ahogy elesik, de aztán egyre magabiztosabban megy neki, mi pedig megnyugszunk, hogy már nem is kellünk ahhoz, hogy fel-alá szaladgáljon a lakásban. Miért felejtjük el idővel, hogy ez minden más képességgel is így működik?

Hibáznunk kell ahhoz, hogy legközelebb jobban csináljuk

Pillanatok alatt kiszúrjuk egy társaságban, ha egy szülő nem figyel eléggé a gyerekére, van olyan, aki szóvá is teszi, de legalábbis hazafelé a játszótérről ezen puffog. “Szegény gyerek, mi lesz vele, milyen felnőtt lesz belőle, ha ennyire nem figyelnek rá a szülei” szörnyülködünk, aztán megfogadjuk, hogy mi aztán még az eddigieknél is jobban figyelünk majd arra, hogy csak a legjobbat kapja a gyerek. Úgy érezzük, hogy gyerekünk csak akkor lehet sikeres, ha állandóan óvjuk és védelmezzük, ha ott bábáskodunk az élete felett, irányítjuk a legapróbb részleteket is. Így vesszük fel akaratlanul is a szakirodalom szerint az egyik legrosszabb nevelési stílust és válunk helikopter szülőkké.

A helikopter-szülő állandóan ott köröz a gyereke felett, túlfélti őt, minden lépését követi és  közben soha nem hagyja, hogy a gyerek hibázzon. Az így felnövő gyerek sosem kerül valódi döntéshelyzetbe, és később képtelen lesz önálló döntéseket hozni.

Milyen érzés gyereknek lenni egy agyonszabályozott gyerekkorban?

Rossz. Az ilyen túlféltett gyereknek nincs ideje az önfeledt játékra. Nem tudja elengedni magát délutánonként sem, mert a szülei azt gondolják, minden időt ki kell használni. Mintha minden egyes házi feladat, dolgozat, tevékenység sorsdöntő lenne az általunk elképzelt jövőjük szempontjából.

Egy friss kutatás szerint, amiben több mint négyszáz családot figyeltek meg az Egyesült Államokban és Svájcban, a helikopterszülők gyerekei kisgyerekként kevésbé képesek az érzéseiket és a környezet ingereit megfelelően kezelni és ez az iskolás kort elérve komoly problémákhoz vezethet. A kísérlet alatt kétéves gyerekeket kértek arra a szüleikkel, hogy játszanak négy percet egy szobában, ahol a kutatók mindent rögzítettek. Ebben a szakaszban a kutatókat az érdekelte, hogy az anyák milyen mértékben irányították a közös játék alatt a gyerekeiket. Ezt követően két percre külön szobába vitték a gyerekeket és a viselkedésüket figyelték meg. Amikor ezek a gyerekek ötévesek lettek, a kutatók azt nézték meg, hogyan reagálnak egy egyszerű helyzetre: ha kevesebb édességet kapnak egy másik gyereknél, illetve hogyan képesek sürgetés mellett egy kirakót elkészíteni. Arra kérték továbbá a gyerekek tanárait, hogy értékeljék, mennyire jellemző a depresszió, szorongás, magányosság rájuk, valamint ezt összevetették az iskolai teljesítménnyel és a szociális képességekkel is. Tíz éves korukban pedig mindezt kiegészítették az iskolához, tanáraikhoz fűződő érzésekkel, valamint az alapvető érzelmi készségeikre vonatkozó értékekkel is.

A kutatók arra jutottak, hogy azok a gyerekek, akiknek anyja a közös játékot irányította, kontrollálta, sokkal nehezebben küzdöttek meg később az érzelmi nehézségekkel és ötéves korukra az őket érő környezeti ingerekkel. Tíz éves korukra szociális képességeik is elmaradtak kortársaikétól és ez az iskolai teljesítményükön is meglátszott. “A szülők, aki túlszabályozzák gyereküket, arra hivatkoznak, hogy csak támogatni, segíteni akarják őket és ezt a legjobb szándéktól vezérelve teszik. Közben észre sem veszik, mekkora károkat okoznak.” – mondja Dr.Nicole Perry, a kutatás egyik vezetője.

Miközben a kutatás egyértelmű összefüggést mutatott a szülői kontroll és a gyerekek későbbi rossz teljesítménye között, érdemes más szempontokat is figyelembe vennünk. Dr. Janet Goodall a bathi egyetem professzora szerint nehezen tudjuk megmondani például, hogy mennyi szülői gondoskodás, figyelem a túl sok. Ez múlhat a társadalmi és kulturális háttéren, vagy éppen azon, hogy mennyire veszélyes környezetben nő fel a gyerek. “Semmiképp sem szabad a szülőket bűnösnek tekintenünk, vagy elítélnünk. Ami igazán fontos, hogy ezek a szülők törődnek a gyerekeikkel és amit a gyerekek ebből megtanulnak.” – mondja.

Akkor hogyan csináljam?

Haims szerint boldog és kiegyensúlyozott gyereket úgy nevelhetünk, ha engedjük, hogy sokkal többet gondolkodjon, tervezzen, döntsön, álmodozzon és a sikereket önjogon érhesse el.  Kevésbé kéne azon görcsölnünk, hogy melyik kitűnő főiskolára jelentkezhetnek vagy veszik föl őket; sokkal fontosabb, hogy szokásaik, gondolkodásmódjuk, készségeik és egészségük lehetővé tegye a sikert, bárhová kerüljenek is. gyerekeinknek az lenne jó, ha kevésbé hajszolnánk a pontszámokat, és sokkal inkább azzal törődnénk, hogy gyermekkorban kell megalapozni a sikert, olyan dolgokkal, mint a szeretet és a házimunka.”- mondja.

Amikor a kisgyerek járni tanul, az első lépések a legijesztőbbek, hiszen ezzel rögtön eltávolodik tőlünk. De egy szülőnek nem az a dolga, hogy eldöntse, mi legyen a gyerekből, hanem hogy támogassa őt abban, hogy felszabadultan önmaga lehessen, azért hogy amikor felnő, valóban a saját útján járjon.

Via, via, via